A Merkur pályáján belül működő napobszervatórium automata műszerei jelezték a napkitörést. Százmillió négyzetmérföldnyi napfelület robbant fel váratlanul olyan intenzív fehér-kék izzással, amely tompa parázsfénnyé halványította a Nap többi részének fényét. Á kavargó pokolbál kilökött elektrizált plazma veszett pörgéssel lobbant ki saját mágneses terével együtt. Előtte haladt a fény sebességével a figyelmeztető ultraibolya és röntgenhullám, amely nyolc perc alatt elérte a Földet. Ezek viszonylag ártalmatlan hullámok voltak, de nem így az őket óránként négymillió mérföldes sebességgel követő elektromos töltésű atomok, melyek egy nap alatt halálos sugárzású felhőként elborítják a Dianát, a Lebegyevet és a kísérő kicsiny flottát.

Az admirális az utolsó percig várt. Volt ugyanis némi esélye, hogy a plazma elkerüli a Földet, még akkor is, amikor eléri a Vénusz pályáját. De amikor már csak négyórányira volt, és a holdbázis radarhálózata is jelezte, reménytelenné vált a helyzet. Ez véget is vetett a napvitorlázásnak a következő öt-hat évre, amíg a Nap ismét le nem csillapszik.

A csalódás sóhaja szállt végig az egész Naprendszeren. A Diana és a Lebegyev már félúton volt a Hold felé, és szinte egymás mellett futottak. De most már senki sem fogja megtudni, hogy melyik a jobb hajó. A szurkolók évekig vitatkoznak a valószínű eredményen, de a történelem csak annyit fog feljegyezni, hogy a verseny félbeszakadt a napvihar miatt.

Amikor Merton megkapta a parancsot, annyira elkeseredett, mint gyermekkora óta még soha. Élesen és világosan emlékezett tizedik születésnapjára, amikor várta a híres Hajnalcsillag, a Morning Star űrhajó megígért modelljét, melynek összeszerelését és elhelyezését a hálószobájában heteken át tervezgette, és végül az apja az utolsó pillanatban bejelentette:

- Sajnálom, John, nagyon drága dolog ez. Talán jövőre...

Fél évszázad elteltével, sikeres életpálya után ismét összetört szívű kisfiú volt.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy nem engedelmeskedik az admirális parancsának. Mi lenne, ha a figyelmeztetés ellenére továbbmenne? Befuthatna a Holdra, még ha lefújják is a versenyt, és ezt a tényt nemzedékeken át számon tartanák.

De ez nemcsak ostobaság, hanem határozottan öngyilkosság is lenne, mégpedig igen kellemetlen módon. Már látott sugárártalomban meghalni embereket, amikor űrhajójuk mágneses védőtere felmondta a szolgálatot. Nem, ezt semmi sem éri meg...

Dmitrij Markovot ugyanúgy sajnálta, mint önmagát. Mindketten megérdemelték volna a győzelmet, és most egyiküké sem lesz. A napkitöréssel nem lehet vitatkozni, még ha sugarain az űr végéig szárnyalhatnának is.

Az admirális hajója a mögötte mindössze ötvenmérföldnyire repülő Lebegyev mellé siklott. Dmitrij fájó szívvel vágta el a vitorla köteleit. A kis kabint visszaviszi a Földre, talán egyszer még újra felhasználhatja, de a vitorla csak egy útra szólt.

Megnyomhatná most a katapultáló gombot, hogy néhány percet megtakarítson a mentőknek. De nem tette. Az utolsó percig a kis hajón akart maradni, amely oly hosszú ideig álmai és élete része volt. A nagy vitorla most teljes szögben állt a Napra, és maximális hajtóerejét kapta. A Földtől a Diana már régen elszakadt, és sebessége azóta állandóan nőtt.

És egyszerre minden kétség és habozás nélkül tudta, mit kell tennie.

Még egyszer leült a komputer elé, amely elvezérelte a Holdra vezető úi feléig. Amikor végzett a számításokkal, összecsomagolta a hajónaplót és néhány személyes holmiját.

Nehézkesen, mert már elszokott tőle, bebújt űrruhájába, ami egyedül nem könnyű dolog. Éppen a sisakját zárta le, amikor felhangzott rádióján az admirális hangja:

- Öt perc múlva ott vagyunk, kapitány. Vágja le a vitorláját, hogy szét ne szakítsuk.

John Merton, a Diana napvitorlás első és utolsó hajósa, egy pillanatig habozott. Utolsó pillantást vetett a csillogó műszerekre, a helyzetükben éppen lereteszelt kapcsolók sorára kis fülkéjében, és beszólt a mikrofonba:

- Elhagyom a hajót, csak engem vegyenek fel, a Diana majd gondoskodik magáról.

Az admirális nem válaszolt, és Merton hálát érzett. Professzor Van Stratten nyilván sejtette, hogy mi megy benne végbe, és tudja, hogy most, az utolsó pillanatokban egyedül akar maradni.

Kinyitotta a légzsilipet, az elszökő gáz gyengéden kilökte az űrbe, egyben még egy utolsó lökést adott a Dianának, amely tovalibegett napfényben csillogó vitorlájával, melyet talán évszázadokig meg fog tartani. Két nap múlva elhalad majd a Hold mellett, de a Földhöz hasonlóan, az sem tudja visszatartani. Sebessége, Merton tömege nélkül, mindennap óránként kétezer mérföldnyivel növekszik, és egy hónap múlva gyorsabban száguld, mint bármelyik ember tervezte űrhajó.

Majd ahogyan a Nap sugarai gyengülnek a távolsággal, gyorsulása csökken, de még a Mars pályáján is mindennap óránként ezer mérfölddel nő a sebessége. De még jóval előbb eléri a második kozmikus sebességet, és minden üstökösnél gyorsabban kiszáguld az űrbe.

Néhány mérföldnyi távolságra Merton észrevette a rakéták villanását. A mentőcsónak ezerszer nagyobb gyorsulással, mint a Dianáé, közeledett, hogy felvegye. Motorjai azonban csak addig működnek, amíg üzemanyaguk el nem ég, ám a Dianát időtlen időkig továbbhajtja a Nap örök tüze.

- Isten veled, kis hajó - súgta Merton. - Vajon kik látnak legközelebb és hány ezer év múlva?

Amikor a tompa, torpedó alakú mentőcsónak megállt mellette, már megnyugodott. A versenyt nem nyerte meg, de övé az első hajó, amely végtelen útra kelt a csillagok felé.

- Bars Sándor fordítása

http://galaktikaonline.uw.hu/

,,A sivataggá vált világban szomjazunk rá, hogy bajtársakra találjunk: a közös tálból fogyasztott étel ízének vágya elfogadtatta velünk a háborút. De nincs szükségünk háborúra, hogy megtaláljuk az összesimuló vállak melegét egy ugyanegy cél felé való menetelésben. A háború becsap minket. A gyűlölet semmivel nem emeli a menetelés lelkesedését.

   Miért gyűlöljük egymást? Összatartozunk, ugyanegy planétán élünk, ugyanegy hajó utasai vagyunk. S ha szükséges is, hogy a civilizációk szembekerüljenek egymással, hogy előmozdítsák ezzel új szintézisek alakulását; borzalmas, hogy kölcsönösen fölfalják egymást.

   Ha fölszabadulásunkhoz elég ráeszmélnünk a mindnyájunkat összekötő közös célra, miért ne keresnők ezt a célt ott, ahol valamennyiünket egyesít? Az orvos nem ügyel a jajgatására annak, akit megvizsgál: az embert akarja meggyógyítani benne. A sebész az egyetemesség nyelvét beszéli. Éppúgy, mint a fizikus, amikor fölállítja már szinte isteni egyenleteit, s egyszerre ragadja meg általuk az atomot és a csillagködöket. És éppúgy, mint a legegyszerűbb pásztor. Mert ez is, ha számot vet szerepével, míg néhány birkáját őrzi a csillagok alatt – fölfedezi, hogy több mint szolga: őrszem. És minden őrszem az egész birodalomért felelős. ’’

- Antoine de Saint-Exupéry