Adrian P. Kezele

A delfin álma
Az emberiség és a delfinek közös küldetése

Édesvíz Kiadó, 2004

176 oldal
135x205 mm
Puha
ISBN: 9635287534  

„Hadd mondjak el neked valamit a delfinekről. Mi, veletek ellentétben, nem
a tudásra törekszünk; a teljesség teremtményei vagyunk, és a mások iránt érzett együttérzésünk minden egyéb érzelmünknél erősebb. Magunkra vállaltuk a tanítók és a hírvivők szerepét. A mi tanításunk azonban nem hasonlít az emberekéhez;
mi szeretet és játék által tanítunk.”

Richard Bach nagy sikerű A sirály című művének méltó párja e kötet, amely egy nem mindennapi delfin és egy ember közös kalandjainak története. Chyarrr, a delfin és Josip együtt álmodva egy új, korlátlan lehetőségeket tartogató világot fedeznek fel, s rádöbbennek, hogy bár eltérő feladatot kaptak az élettől, mégsem különböznek túlságosan egymástól. Barátságuk által egymás életének szerves részeivé válnak, különös világokkal, intelligens létformákkal találkoznak. Mindkettőjük szempontjából megismerhetjük, miként tapasztalják meg a másik életét, s milyen tanulságokat, feladatokat és megoldásokat kapnak e spirituális barátságtól.

Chyarr, a különleges delfin szerint a Föld kiindulási pontot jelent más világok felé. Ha eltűnik a Kék Bolygó és a rajta élő intelligencia, örökre elvész a lehetőség, hogy eljussunk ezekbe a világokba. Barátjának, Josipnak mindazt a tudást, tapasztalatot és látásmódot kell az emberek körében továbbadnia, amit a delfintől tanult.

Lebilincselően érdekes, nem ritkán könnyfakasztó és mélyen elgondolkodtató történet egy delfinről, „akinek” tanítása szerint az emberek feladata nem az uralkodás más fajok felett, hanem a világon található tudás felkutatása és összegyűjtése.


Chyarr, a delfin és Josip, az ember egymásra találásának gyönyörű története sokunkat megérintett. Adrian P. Kezele, akinek ezt a nagyon szép élményt köszönhetjük szeptember végén a Petőfi Csarnokban, a Test, Lélek és Szellem kiállításon tart előadást, illetve work-shopot.

Adrian előadásainak bevétele a "Delfinálom Társaság"-ot támogatja, amely feladatául tűzte ki a fajok közötti kapcsolatteremtés elősegítésére irányuló tevékenység népszerűsítését. Ide tartozik a delfinekkel való egyéni kapcsolatteremtés, kommunikációs módszereik megismertetése a nagyközönséggel és a két faj közötti kapcsolat alternatív megközelítési módjainak kutatása, valamint a delfinek egyes betegségek gyógyításában betöltött szerepének vizsgálata.

Részlet a könyvből:

,,Egyetlen hang sem hallatszott. Nem voltak gondolatok, csak a létezés tiszta öröme. És ők csak úsztak tovább, az ember és a delfin, egymás mellett.

1.

Az ablak előtt álló cédrus alázatosan meghajtotta lombkoronáját, és valahol messze, kint a nyílt tengeren egy lény hihetetlen sebességgel vágott neki útjának a kék felszín alatt.

Mély türkizszínű volt a tenger. Az egyik percben a hullámok habtaraján siklottak keresztül, a másikban pedig már a felszín alatti áttetszően tiszta kékségben suhantak. Az efféle gyönyörűséghez Josip Gora meglehetősen hozzászokott az elmúlt néhány hónapban. Annyira megszokta az érzést, hogy el sem tudta képzelni, milyen lesz, amikor majd tovatűnik. Ha tovatűnik. De Josip teljes szívéből remélte, hogy ez nem következik be.
Társa hirtelen megtorpant, és kiemelte fejét a vízből, aztán Josip felé pillantott, és apró biccentéssel hívta fel figyelmét az előttük lévő tárgyakra. Josipnak komoly erőfeszítésébe került felismernie, hogy az elmosódott pöttyök tulajdonképpen halászhajók.
– Ó, nem – suttogta.
A pillanatnyi csendben csak a szél sóhaját lehetett hallani. Még a tenger fájdalmasan kék felszínét is csak itt-ott törte meg egy-egy fehérben játszó hullámfodor. A kékség máskor elbűvölte volna Josipot; megbabonázta volna, és minden másról elfeledkezik a hatására. Most azonban más volt a helyzet. A végtelen kékség látványa számára a veszteség és a fájdalom érzését vetítette elő.
– Most el kell válnunk – szólt a társa. – Én elhagyom az Álmok Idejét, és neked is ezt javaslom.
Josipot nem lepték meg ezek a szavak. Számított rájuk. Lelke legmélyén azonban továbbra sem volt hajlandó elfogadni, hogy így érjenek véget a dolgok. Bár előre látta, hogyan végződik a történet, és tudta, hogy nem is végződhetne másként, mégsem volt képes harc nélkül feladni. Vagy legalábbis anélkül, hogy megpróbálna harcolni a vég ellen.
– De miért? – kérdezte izgatottan. – Mi történik most?
Barátja csak szomorúan megrázta a fejét. Egy másodpercre a távoli halászhajók irányába nézett, aztán halkan így szólt:
– Pontosan tudod, mi fog történni. Már elmondtam neked.
Josip az alsó ajkába harapott. Válla észrevétlenül meggörnyedt, és elfordította tekintetét a barátjáról. Igen, valahol mélyen magában tudta, mi történik majd. Barátja már mindent elmagyarázott neki. Talán nem szavakkal, de a jelek és az utalások tiszták és világosak voltak. Josip mégis képtelen volt elfogadni ezt.
– Nem értem! – kiáltott fel újra. – Miért kell ezt tenned? Nem választhatnál valami mást? Harcolj!
Barátja hangosan felnevetett.
– Mi ellen harcoljak? Itt az idő barátom, csak erről van szó. A küldetésem a végéhez ért. Előre tudtam, hogy ez következik.
Josip nem felelt. Szemei megteltek könnyel, torkát összeszorította a fájdalom, és képtelen volt megszólalni.
Társa ekkor gyors kört írt le körülötte, majd gyengéden oldalba bökte a fejével.
– Hé! – kiáltott fel. – Ez meg micsoda? Hát erre tanítottalak? Talán elfeledted a rengeteg nevetést és játékot? Soha nem feledkezhetsz meg ezekről a dolgokról, még akkor sem, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnéd. Ráadásul nagyon jól tudod, hogy hamarosan mindent megértesz. Így megy ez. Eleinte úgy tűnik, semmi értelme sincs a dolognak, de néhány nap vagy hét elteltével minden a helyére kerül, akárcsak a kirakósjáték darabkái. Most is így lesz, bízz bennem.
Josip lassan felemelte a fejét, és barátja szemébe nézett. Hogy is ne bízna a barátjában? Hiszen azokban a szemekben most is csak színtiszta öröm tükröződött, arcáról pedig barátság és bölcsesség sugárzott. Csakis Isten a megmondhatója, milyen hosszú időn át kutatta Josip ezt az örömöt, ezt a bölcsességet, és milyen sok energiáját emésztette fel a keresés. De nem ott lelt rá ezekre a tulajdonságokra, ahol hitte volna; nem az emberekben lelt rájuk, akiknek pedig rendelkezniük kellett volna velük. Most viszont minden itt volt előtte. Belenézett azokba a szemekbe. Vajon miért fél? Pontosan tudta, hogy – bármi is történjék – soha, soha többé nem fogja elveszíteni ezt az örömöt és ezt a bölcsességet. És a szorongás fátyla mögött lassan kezdett felsejleni számára a megértés lehetősége. A megértés pedig békét hozott. Lassan elmosolyodott.
– Ez az – kacagott fel a barátja. – Így már sokkal jobb.
Néhány végtelen pillanatig csendben néztek egymás szemébe. Aztán Josip társa megszólalt:
– Ég veled, barátom. Most elhagyom az Álmok Idejét. Ne aggódj, találkozunk még.
Josip csak biccentett. A Világegyetem végtelen mélységét ismerte fel barátja szemeiben, ha akarja, még most, fényes nappal is megpillanthatta volna bennük a csillagok tükörképeit. Láthatta volna a távoli, szomorú elválásokat és a boldog visszatéréseket egyaránt magukba foglaló utazások emlékeit. De úgy gondolta, most szinte semmi remény sincs a boldog visszatérésre, hiszen arról a helyről, ahová a barátja tart, még senki nem tért vissza…
Josip egy végtelenül hosszú pillanatig némán meredt azokba a szemekbe, aztán valami megváltozott; valami eltűnt belőlük. Mintha kihunyt volna a szikra, amely korábban oly fényesen ragyogóvá varázsolta őket. Josip tudta, hogy barátja számára ebben a pillanatban megszűnt létezni az Álmok Ideje, és visszatért a köznapi valóságba. De még ekkor, az őket összekötő különleges körülmények elmúltával is különleges lény maradt. Josip számára mindig kivételes gyönyörűséget szerzett, ha elnézhette társa örömet sugárzó testét, az erős izmok hajlékony táncát a bársonyos bőr alatt. Ha nem uralkodott volna el rajta a feszültség és a rossz előérzet, Josip páratlan örömet érzett volna ebben a pillanatban.
Barátja hirtelen lebukott a víz alá, és eltűnt a kék mélységben. Josip egy ideig hiába nézett utána, de aztán megpillantotta, miként hasítja a hullámokat a halászhajó felé tartva. Amikor félúton járt, magasra kiugrott a vízből, így üdvözölve a férfit, aztán hangos csobbanással újra eltűnt a habok közt.
Josip nem akarta látni, mi történik. Bár bujkált benne némi kíváncsiság, túl nehéz lett volna, hogy végignézze barátja távozását. Ráadásul a megállapodásuk is kötötte. Bármennyire is szeretett volna segíteni barátján, bármennyire szerette volna megakadályozni a dolgot, tudta, hogy semmit sem tehet. Mélyet sóhajtott, és elhagyta az Álmok Idejét.
***
Amikor visszatért a valódi világba, ugyanott találta magát, ahol átlépett az Álmok Idejébe. Közepesen erős déli szélben szelte szörfdeszkájával a hullámokat. Ha valaki látja őt ebben a pillanatban, semmiféle külső jelből nem találhatta volna ki, mi történt vele. Az átlépést az Álmok Idejébe semmiféle külső változás nem kísérte. Josip teste ugyanott állt, ahol korábban, és a mozdulatai sem változtak meg, talán csak valamivel pontosabbá és precízebbé váltak. Ez alkalommal már az első próbálkozásra sikerült átlépnie az Álmok Idejébe, mert az erőteljes és kimerítő fizikai tevékenység közben is képes volt megőrizni belső nyugalmát.
Bár egy külső szemlélő ebből semmit sem vett volna észre, Josipban óriási változások zajlottak le az elmúlt hónapok alatt. Megtanulta, miként váltson tudatállapotot úgy, hogy ezáltal a valóság is megváltozzon, és így képes volt átlépni az Álmok Idejébe – arra a helyre, ahol most már talán örökre elvesztett barátjával szokott találkozni.
Azáltal, hogy elhagyta azt a helyet és visszatért a hagyományos valóságba, véget ért számára a megváltozott valóság boldog tapasztalása. Csak ebben a pillanatban érezte át teljesen, mekkora veszteség érte. Úgy tűnt, mintha hirtelen óriási teher nehezedne a vállára. Megrázkódott, az összpontosítása megtört. Nehézkesen megfordult, és lassan a távoli part felé indult.
Ha valóban figyeli őt valaki, most feltűnt volna neki a változás. Egyetlen mozdulattal korábban Josip még tökéletesen működő gépezet volt, amely a legapróbb hiba nélkül teljesítette feladatát. Fehér ragyogásként siklott a tenger egyenetlen felszínén, és semmi sem állíthatta meg. Most azonban úgy látszott, mintha elszakadtak volna az elméjét és testét a tengerrel és a széllel összekötő láthatatlan fonalak. Minden átmenet nélkül megtorpant, akár egy marionettbábu, amelyet a színdarab közepén hagyott magára a bábos. Koncentrációja megszakadt, gondolatai ide-oda csapongtak.
Meggyűlt a baja a széllel is. A vitorla nem engedelmeskedett, és úgy látszott, a lába alá feszülő szörfdeszka pontosan az ellenkezőjét teszi annak, mint amit ő szeretne. Kusza mozdulatai jól tükrözték érzései kiegyensúlyozatlanságát. Egyfelől fájdalmat és szomorúságot érzett, másfelől viszont ott élt benne az a bizonytalan érzés, hogy minden rendbe jön. De most hogyan tovább? Az elmúlt hónapokban minden cselekedetét elvesztett barátja léte vezérelte, ez tartotta őt mozgásban, és most végtelenül magányosnak érezte magát.
Már nem az Álmok Idejének képei vették körül, de lelki szemeivel továbbra is elevenen látta őket. Vajon mi történik most? Megtalálja-e barátja azokat a gyűlölt halászhálókat, és – részben szándékosan, részben a Végzet által vezérelve – vajon beléjük rohan-e? Egy ideig talán hasztalanul küzd ellenük, és reménytelenül igyekszik beleszippantani a levegőbe, amitől pusztán néhány centiméter választja el. Vadul dobálja majd a testét, hogy kiszabadítsa magát, de ettől csak még jobban belegabalyodik a hálóba, míg végül levegő hiányában meg nem hal.
Vagy talán egyszerűen csak elijeszti a halakat a hálók közeléből, hogy felbosszantsa a halászokat? Talán elég kitartó lesz ahhoz, hogy az egyikük megunja a dolgot, és megölje őt, hogy véget vessen a további alkalmatlankodásának. A halászok gyakran tesznek ilyesmit. Illetve, manapság már nem olyan gyakran, de azért még mindig előfordul…
Josip képtelen volt kiűzni elméjéből a gyászos gondolatokat. Küzdött velük, akárcsak a barátságtalan tengerrel és a széllel, és valahogy sikerült elérnie a partot. Kivonszolta a felszerelését, aztán lehámozta magáról a szörfruháját, bement a házba és lezuhanyozott. Aztán levetette magát az ágyára, és szórakozottan a feje fölötti fehér famennyezetre meredt.
Aztán megtörtént. Valahol a szíve mélyén felharsant egy fájdalmas hang. A mellkasára szorította a kezét, hogy elejét vegye a további fájdalomnak, de hiábavaló volt az igyekezete. Valójában nem is fájdalmat érzett, hanem valamiféle egyértelmű és tévedhetetlen bizonyosságot: barátja ebben a pillanatban a köznapi valóság világát is elhagyta. És ahogy nem sokkal korábban eltűnt a szeméből a szikra, amely őt az Álmok Idejéhez kapcsolta, most eltűnt belőle az őt a megszokott valósággal összekötő fény is. Josip tudta, hogy már soha nem találkoznak a köznapi világban, bár azt is éppen úgy megosztották egymással, akárcsak az Álmok Idejét. Bár korábban azt remélte, hogy szokványos körülmények között is találkozhat barátjával, most már egyértelművé vált, hogy ez soha nem következik be.
Miután elfogadta, hogy barátja végérvényesen elveszett számára, Josip képtelen volt továbbra is hangtalanul tűrni. Szeme könnyekkel telt meg, amelyek akadálytalanul csorogtak végig az arcán, és Josip hosszantartó, hangos zokogásban tört ki. Amikor végre elapadtak a könnyei, felemelte a fejét, és azt motyogta maga elé:
– Hibáztam. Eltávozott.
Ebben a pillanatban – bár Josip az egészből semmit sem vett észre – felerősödött kissé a szél, az ablak előtt álló cédrus alázatosan meghajtotta lombkoronáját, és valahol messze, kint a nyílt tengeren egy lény hihetetlen sebességgel vágott neki útjának a kék felszín alatt. Felbukkanása szokatlan esemény volt; az óceán ezredévek alatt is csak ritkán ölelhet a kebelére efféle lényt. Bár első pillantásra talán nem látszott rajta, de valóban különleges volt. A többi tengeri teremtménytől eltérően körvonalait még a mélység sötétsége sem halványította el. Egyfajta belső ragyogástól fénylett, de mindez csupán halvány visszatükröződése volt a benne rejlő valódi fénynek, amit csakis a szívével láthat az ember.
És mialatt Josip Gora az őt ért veszteséget igyekezett felfogni, és próbálta átgondolni vagy legalább elképzelni, miként alakul ezek után az élete, a ragyogó teremtmény tovább száguldott ismeretlen célja felé. Bár egyre távolabb kerültek egymástól, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódott. Mindkettejüknek sok tennivalója volt még, számtalan felfedezésre váró világ állt még előttük. ’’

/ www.edesviz.hu /