* Csillagszülött :)
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Műszerfal
 
Hajózz tovább is! ;)
 
*Irodalmi adattár 3

Ez a részlet az egyik kedvenc novellámból való, ami arról szól, hogy földi tudósok egy kis csoportja felfedez egy furcsa kristálypiramist a Holdon, ami nem hasonlít egyetlen Földön található képződményre sem ;) 

,,Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbra jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy ilyen civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.

   Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal első küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.

   Nyílván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérhetnek –e ide valaha.

   Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.

   Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kilépnek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi értelmes fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk –e, ha eljön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, hogy mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek el töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.

   Soha nem tudok már a Tejútra pillantani úgy, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk a küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.

   Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk. ’’

Arthur C. Clarke: Az őrszem (részlet, 1948)

 

 

Gombó Pál:

Az első űrtalálkozás

 

Jean Oger Gombauld beszámolója

 Délelőtt a Lapos Filmek Múzeumában ültünk. Valami Ramona nevű bárgyúságot vetítettek, amely egy őserdő széli rancsón játszódik, és egy laposan ábrázolt, gömbölyűségekkel ékes nő szociális és erotikus problémáiról szól. Egyébként eleink rengeteg piros festéket használhattak fel a kiontott vér ábrázolására. Mégis mint kuriózumot végignéztük volna a darabot, ha Gaston nem nyaggat szüntelen. Az még hagyján, hogy az őserdei állatokat mind nevükön nevezte („Ez, apu, ugye kígyó, ez ugye párduc, ez ugye kajmán?”), hanem ha egy háziállatot látott, mindjárt éles hangon kérdezte: „Apu, ez mi? Apu, ez micsoda?” Mondtam, hogy disznó, ökör, aztán mondtam, hogy gyerünk haza. Szerintem ideje lenne már ház körüli jószágokat is tartani az állatkertben, mert a mai gyerekek nagyon jól ismerik a kolibrit meg a papagájt, de a tyúkot nem tudják megkülönböztetni a libától.

Ahogy hazafelé tartunk - éppen sorban álltam egy akkutöltőnél -, megszólalt a személyi jelzőm. Mi az, hogy megszólalt: felüvöltött. Ha szupersürgős, hát szupersürgős. Felemeltem a csuklómat, benyomtam a „namivanbátyó” gombot, és még bele se hallóztam, már Charles várt dörmögése helyett a géphang monotonkodott, hogy: „Azonnal, egyes! Azonnal, egyes!” Gondoltam, megint próbariadó, bekapcsoltam a tartalék akkut, és irány a helikopterbázis. Gastont, aki egészen addig faggatott, hogy mi üvöltött a karomon, mit és miért éppen egyes, miért nem tízes, egy taxira bíztam, hogy szállítsa haza, én meg félóra múlva a Marianne központban jelentkeztem Charles-nál.

Hát így kezdődött számomra az űrtalálkozás az ursoidákkal.

Ha hiszik, ha nem, az én tudatomból egyszerűen hiányzik az a nagy, kollektív emlék, ami erről mindmáig él az emberekben, tudniillik a rettegés és a pánik. A mozgósítás, majd az űrutazás során minden szervezetten folyt, és ha akadt is jócskán feszültség, ha elméleteket gyártottunk is rogyásig, ha - nem bánom - izgultunk is, valahogy mindez nagyon is értelmesen zajlott.

Charles azonnal tájékoztatott, hogy nem tud semmit. Illetve csak annyit, hogy az egész társaság indul a Prometheus űrbázisra. Kivéve engem, aki a hadsereg egyik félrakéta gépén Bajkonurba utazom.

- Valamiféle világgyakorlat? - kérdeztem. - Egy ember indul Cape Canaveralba is? Szimulálunk, szimulálunk?

Charles azt mondta, hogy várni tudni kell, és gondolhattam, amit akartam. Azt gondoltam, hogy nagyképű vagy, bátyó. Ám ettől az ítélettől elálltam, amikor a rakétagép tévéernyőjén megjelent külügyminiszterünk, és személyes kiselőadást tartott nekem.

A dolog megértéséhez tudni kell, hogy akkoriban nem hittünk komolyan valamiféle idegen civilizáció megjelenésében, legföljebb jelzésekben, melyeket ők küldhettek. Éppen legkorszerűbb tudományos vizsgálódásaink mutatták ki, ha van is másutt az űrben értelmes társadalom, gyakorlatilag kölcsönösen elérhetetlenek vagyunk egymás számára. Ezzel szemben minden űrelméleti intézmény, amely adott magára, kidolgozott egy saját, állítólag még polipkarú, agyhővel beszélő lények számára is közérthető jelsorozatot, amelyet aztán kisugároztak a legkülönbözőbb égitestek irányába. Hogy mért tartottunk mégis űrvédelmi gyakorlatokat? Nálunk a külügyi szolgálatban közhely volt, hogy az efféle együttműködésnek nagyon is földi, vagyis diplomáciai haszna van: jobb, ha az űrbe lövöldözünk együttműködve, mint ha egymásra. Persze élessel sohase lőttünk, a megegyezés értelmében csak azt próbálgattuk, hogyan, milyen súlyú rakétákat és lézereket telepíthetünk az űrhajókba, milyeneket helyezhetünk el a holdbázison és a kerengő űrállomásokon, aztán megcéloztuk valamelyik kisbolygót, és megmértük, hogy kering-e körülötte sztaniol-kolbász. Ha igen, célba találtunk. Eközben, hogy feltétlenül biztosítsuk a barátságos nemzetközi együttműködést, a földön maradó rakétákat egymásra irányítottuk. Ezek élesre voltak töltve, mert fő a bizalom. Viszont nem sütöttük el őket, mert a fenyegetés kölcsönössége indokolttá tette a bizalmat.

Képzelhetni hát, mennyire meglepődtem, amikor a külügyminiszter - a képernyőn közölte, hogy a Naprendszer határán parkolópályán valamiféle űrtárgy frekvenciamodulált jelzéseket sugároz felénk. A Lomonoszov űrbázis fogta először a folyamatos adást, de azután az amik is, mi is meg még vagy tíz állam utána. Azon a pályán pedig regisztrált földi űrtárgy nem mozoghat. Így hát vagy a) kalózakció zajlik, ami valószínűtlen, vagy b) idegen űrhajó jelent meg „érdekeltségi körünkben” - így mondta -, ami viszont nem valószínű. Mindenesetre, mint gondolhatom, majd meggyulladtak az összes vörös vonalak; sőt már a Biztonsági Tanács is államfői szinten hologramos ülést tartott; még megállapodás is született, egyhangúlag, Kína tartózkodása mellett. Eszerint a lehetséges legkorábbi időpontban egyszerre emelkedik fel a közös gyakorlatokban kipróbált flotta, mégpedig éles berendezésekkel, és kialakítja a védőgyűrűt. És máris, haladéktalanul, Bajkonur bázisról nemzetközi legénységgel elindul egy ténymegállapításra és esetleges érintkezés-felvételre felhatalmazott egység egy új típusú Nagyelja űrhajón. Franciaországot nekem lesz szerencsém képviselni mint az űradások kiváló - ő mondta így rejtjelezőjének és desifrírozójának.

Arról persze egy szót se szólt, hogy ha a kalózhajó, illetve az idegen micsoda ellenséges szándékokat táplál, a mi fegyvertelen egységünket lövi szét elsőnek - ami persze szintén a ténymegállapítás egyik módja a Föld számára.

Mindenesetre Bajkonurban imponáló nyugalmat tapasztaltam. Az állványerdők körül fantasztikus technika mozgott, a Nagyelja felbocsátásra készen állt. Boronszkij parancsnok melegen fogadott, majd nemsokára megjelent Warston, az amerikai helyettes és főellenőr is, és egy óra múlva már csak távközlési kapcsolatunk volt a Földdel. Én persze nem azt figyeltem, hanem az Ismeretlen adását. Primitív volt - tehát megfejthetetlen. Egyszerűen „zongorázott” a H-hullámhossz körül. Az egyetlen kínálkozó következtetés: nem titkolni, hanem jelezni akarja ottlétét. Tehát aligha kalózhajó. Ezt közöltem is a főnökséggel.

Warston azt mondta, hogy szívesebben fogadott volna egy kalózhajót, mert annak aligha van fegyvere, különben nem küldték volna ilyen messzire a Földtől. Boronszkij meg felvetette, hogy esetleg nem is egyetlen hajóról van szó, csak egy jelez, a többi meg vár. Jenkins, az angol nem hitt az egészben, szerinte csak valamiféle régen felbocsátott űrhulladék sistereg. Persze tudja, hogy állítása illogikus, de legalább olyan illogikus egy idegen civilizáció megjelenése.

Abban maradtunk, hogy majd kiderül. Ha kiderül.

A figyelmünk egyelőre a Földre terelődött. Megtudtuk, hogy megkezdődött a védőgyűrű egységeinek felbocsátása. Gondolom, a Holdról nézve úgy pattoghatott a glóbus felszíne, mint a rét a szöcskéktől. Aztán fogtuk az ENSZ főtitkárának világszerte közvetített beszédét. Almeiri Keita olyan meggyőzően nyugtatott mindenkit, hogy ekkor először éreztük meg: pánik lesz ebből.

De máris túl sok elbeszélésemben a kitérő. A Mars-pályánál diszkréció lépett életbe. Megszakítottuk a kapcsolatot a Földdel, hogy ha eddig nem tudják, az esetleges idegenek még azt se tudják meg, hogy a világon vagyunk. Őket sem volt szabad tapogatnunk mindaddig, amíg ámbátor nyájasan, de váratlanul megjelenünk a közelükben. Egyszóval magunkra voltunk hagyatkozva. „Isten mentse meg a lelkeinket!” - mondotta Jenkins. „Mindenesetre aludjuk ki magunkat” - javasolta Boronszkij. Warston vele egy időben hevert le, hogy együtt is legyenek ébren. Én úgyis állandóan a monoton adást figyeltem, hát átvettem az ügyeletet. Kiderült, hogy Lindau, a távközléstechnikus szintén sakkozik, így közben játszottunk.

Amikor a láthatáron feltűnt az idegen űrhajó, rögtön elneveztük Malackának. Nemcsak konnektororra miatt, hanem bizisten, kunkori farka is volt. Amiből kitűnik, hogy humorra is tellett a kedvünkből - bár ha az igazat akarom mondani, inkább nevezném akasztófahumornak, hiszen már minden mindegy, benne voltunk. Néhány órája nemcsak tapogattuk az ő adását, hanem magunk is mintegy farkcsóválva az ő jeleiket sugároztuk. Éppen ennél a Malacka- távolságnál aztán az ő jeleik hirtelen meggyorsultak, amit, gondolom helyesen, úgy fogtunk fel, mint az útkereszteződés előtt sűrűsödő sávokat - vagyis lassításjelzésnek. Illedelmesen le is parkoltunk, és a következőkben úgy követtük őt, mint valami testőr, tiszteletteljes távolságból, de el nem szakadva és főként éberen. Az bizonyos, hogy Malacka legalább kétszer akkora volt, mint mi. Az is kétségtelenné vált, hogy ez bizony idegen űregység. Lelkünk mélyén legszívesebben felrúgtuk volna a kötelező diszkréciót, hogy jelentsünk, de hát a lelkünk mélyét a kemény fegyelem páncélja fedte.

Egyszóval kerengtünk, és monotonan sugároztunk egymásnak. Nyilván mind a ketten arra vártunk, hogy a másik mutatkozzék be előbb. Boronszkij bizonyult a türelmetlenebbnek. Utasítást adott Lindaunak, kezdje el kettes számrendszerben közölni, hogy a mi számrendszerünk tízes. Világos, hogy ez volt minden kölcsönös megértés alapfeltétele. Lindau rá is kezdett, és 1010-nél jelezte, hogy ez most nálunk 10, majd folytatta a számolást ezerig, aztán leállt. Malacka hamar megértette, hogy hallgatnia kell. De aztán, mikor már mi hallgattunk el, úgy belejött a csendességbe, hogy Lindau újrakezdte, de ezúttal magnóra vette és a továbbiakban folyamatosan adta a „szöveget”. Végül azután Malacka is megszólalt. Először a gyorsított modulációt adta (Figyelem!?), aztán rákezdte ő is a kettes számrendszert, de csak 10 000-nél hagyta abba, hogy jelezze: így számolnak ők. Vagyis tizenhatos számrendszerben!

Eddig meglettünk volna. És ez nem volt kevés. Nem lövöldöztünk egymásra, csak számokkal. Talán egyelőre, de azért szép kezdet két idegen civilizáció képviselőitől. Ámde hogyan tovább? Vártuk, hogy talán most ők veszik át a kezdeményezést. Türelmük azonban volt. Ha nekünk tíz, nekik legalábbis tizenhat. Ekkor vitatkozni kezdtünk. Jenkins, aki immár hitt a hihetetlenben, azt javasolta, hogy kezdjük el nekik sugározni az egyik ismerkedési kódot. Persze az angolt, amelyik tízszer tíz, azaz százjeles sorokból olyan táblázatot közvetít, amelyikből ha valaki rájön, hogy ez egy ábra, akkor megértheti, hogy a Naprendszerben élünk, annak harmadik bolygóján, és alakunkon két láb, két kéz és egy fej található, ha ugyan felfogja, hogy nem azt jelezzük, a helyi idő nálunk három óra öt perc. Én persze közöltem: a kód mégiscsak az én hatáskörörvbe tartozik. Időnk van, ábrázoljunk először egy pontot, aztán vonalat, aztán egy koordináta-rendszert, ezen belül aztán bármit ábrázolhatunk, például betűket, szavakat és azokról ábrákkal megmagyarázhatjuk, mint jelentenek, majd... Itt Thompson közbeszólt: „...elmúlik az első hónap, és küldenek helyettünk egy másik űrhajót.” Egyébként Warston lefújta az egészet, mondván, hogy egy frászt fogjuk mi kiadni az adatainkat. Én azt válaszoltam ugyan, hogy nem jöttek volna ide, ha valamelyik adásunk már le nem leplez bennünket, de Boronszkij Warston álláspontját tette magáévá, mondván: ha diszkréciónkban még a hírközlés is tilalom alá esik, a tényközlés még inkább.

Passzivitásba burkolóztunk tehát, eltekintve attól, hogy tovább csóváltuk az ő modulációikat. Ők sem tettek egyebet. Három óra hosszat. Akkor aztán egyszerre képernyőnkről eltűnt a Malacka ingerlő teste, és megjelent a ma már annyira ismert kép: az ursoidáké. Nem volt kétség, útitársaink mozogtak a felvevő előtt. Két lábukon méghozzá, két kezükkel, finom, hosszú ujjaikkal, ámde arcukon az orr-rész úgy ugrott előre tömpén, mint a medvéknek, és még növelte a hasonlóságot szőrük vagy szőrruhájuk. Egyedül ott voltak szőrmentesek, ahol mi az akkori divat szerint szakállba-bajuszba burkolóztunk vagyis az arcukon.

Hát ezek aztán kitalálták a valóban közérthető kódot, amely ráadásul nem nyújtott stratégiai jellegű felvilágosításokat. Persze előbb valahogy megismerték a mi képközvetítésünk rendszerét is, meg azt is, hogyan használják fel.

Mármost ezt a szívességet illett viszonozni. De hogyan? Ők nemsokára barátságosan összeveregetvén karjaikat, ahogyan mi teszünk, ha fázunk, elbúcsúztak. Ja igaz: a testük vaskossága is a medvékre emlékeztetett-ezért kapták szent keresztségünkben az ursoida nevet -, továbbá méretük és kezenként nyolc ujjuk egyaránt indokolni látszott a tizenhatos számrendszert. De hát ezt minek magyarázom? Talán csak azért, mert akkor és ott mindez új volt, nagyon is új és meglepő, és nem tudnám, miért, de megrázó is.

Szóval: illett a közlést viszonozni, annál is inkább, mert szándékaira nézve bátorítónak tűnt. Ekkor felfénylett zsenialitásom: azt mondtam, ha ezek ide tudtak sugározni, rá is álltak a vételre, akkor tehát csak be kell kapcsolni kameráinkat, és egyszerre vetíteni saját ernyőnkre és feléjük - valamelyik irányba csak beálltak. Lindau tüstént munkába fogott, és percek múlva megkezdtük a sugárzást. A kamerák előtt bájosan integettünk, sőt az ő módjukra melegítettünk is, mutattuk a kezünket, lábunkat, ruhánkat, arcunkat, de semmi mást, hiszen a kitárulkozásban ők is tartották a határt. Miután befejeztük az önreklámot, újra ők következtek volna, de csak nyugtázták a vételt: integettek.

Fel vontunk villanyozva. Azokban a percekben bármelyikünk fogadott volna egy a száz ellen, hogy nemsokára ők mutatják a kabinjukat, aztán mi, majd megismerkedünk egymás műszereivel és így tovább. Ámde elvesztettük volna a fogadást. Teljes csend állt be. Még az alaphang sem jött. Mi néhányszor bejátszottuk, olyankor ők is - de semmi egyéb. Három álló napig! Szóval abban a helyzetben: egy örökkévalóságig. Mi kötöttük magunkat, hogy ők jöttek ide, mutassanak ők. De nem tették, talán azt gondolták, hogy mi vagyunk a vendéglátók, mutogassunk mi.

Így telt el tehát három nap. Csak várni, várni és várni. A feszültség lassan végtelen unalomra váltott át. Úgy a negyvenedik órától kezdve már csupán ügyeletet tartottunk, egyébként sakkoztunk, kártyáztunk. Én már 18 és fél-13 és félre vertem Lindaut, Jenkins Boronszkijtól egy monocipédet nyert, Warstontól egy cowboyfelszerelést. Persze ultin.

Éppen a bájos nevű Manahalpuinda - egyébként férfi, és 75 éves létére csak a jógázás miatt nézett ki mindössze 74-nek -, a navigációs tartott ügyeletet, amikor egyszerre csak Malacka irányából valami gyenge lökés ért bennünket, és egyidejűleg Manahalpuinda azt kiáltotta: „Ejnye!!” Mindnyájan felugrottunk, de a képernyőn csak égési gőzök felhője gomolygott. Az ursoidák eltávoztak. Mire a köd eloszlott, sem látványuk, sem jelzésük többé nem volt fogható.

Bármily érthetetlen is ez a végkifejlet, minden így történt. Tanúja vagyok. Mindmáig sem adtak életjelet. Pedig űrhajóink azóta a Malacka volt pályáján állandó őrjáratot tartanak, mint tudvalevő. Fogalmunk sincs, honnan jöttek, mit akartak, miért távoztak, merre kellene őket keresnünk. Ha Kuramoto elbeszélésünk nyomán - és ellenőrzésünk mellett - nem festette volna le külalakjukat, az egészről vajmi kevés maradna a képzeletnek. A tudománynak is csak annyi, amennyit elmondottam.

Ma már persze be tudjuk fejezni a történetet. Rendelkezésünkre áll az Ursoida Pékáesz jelentése, amelynek vége szó szerint lefordítva így hangzik:

„Ám az első jelek, amelyek barátkozási hajlamról tanúskodtak, csalókának bizonyultak. A hegyes űrhajót a hosszú és részükről érthetetlen szünet idején bepásztáztuk, majd élesre hívtuk a mozgóképeket. Nos, amíg a Döntnöki Tanács azon töprengett, nem kellene-e valahogy tőlük leszállási engedélyt kérnünk, furcsa jelenségekre lettünk figyelmesek. Míg gépi és műszaki felszereléseik semmi fenyegetőt nem tartalmaztak, szemmel láthatóan titokban, kézi eszközökkel a velünk való harcra készülődtek. Egyesek valamiféle hármas tagolású ütközeti taktikát kísérleteztek ki a maguk tízes rendszerében. Az űrhajókat lapos, ábrákkal jelölt tárgyak képviselték - figyelemre méltó módon mindig két ilyen tízes egységet állítottak szembe eggyel, feltehetően a mieinkkel. Még kiábrándítóbb és elrettentőbb hatást tett, hogy jóformán még meg sem ismerték 16-os rendszerünket, máris formált figurákkal egy kétdimenziós, szélességi és hosszúsági fokokra osztott terepen különböző mozgási variációkkal kísérletezték ki, hogyan lehet a másikra megsemmisítő csapást mérni. Az elpusztult egységeket a terepről eltávolították, majd egy szemmel láthatóan vezérhajót képviselő figura körülvételével - alighanem foglyul ejtésével - diadalra törekedtek.

Így természetesen megszakítottuk az érintkezést; és áldva óvatosságunkat, hazatértünk. Esküszöm, hogy a felkeresett idegen civilizáció semmiféle stratégiailag felhasználható információ birtokába nem jutott.”

...Mi, akik már tudjuk, hogy az ursoidáknak humorérzékük nincs, és racionalitásuk elért fokán semmiféle játékot nem ismernek, értelmezésükön nem csodálkozhatunk.

http://galaktikaonline.uw.hu/

 

Arthur C. Clarke:

Napvitorlások

 

A vitorla hatalmas tányérja szinte elszállni készült a kötélzetről, mintha máris a világok között suhanó szél dagasztaná. A verseny kezdetéig még volt három perc, de John Merton nyugodtabbnak és békésebbnek érezte magát, mint bármikor az elmúlt év folyamán. Bármi történjék is az admirális indítójele után, akár győzelemre viszi a Dianát, akár nem, elérte, amire vágyott. Egész életében másoknak tervezett űrhajókat, most végül maga vezet egyet.

- T mínusz két perc- hangzott fel fülkéje rádiókészülékén. - Kérjük, igazolják a készenléti állapotot.

A vitorlázók egymás után jelentkeztek. Merton felismerte a hangjukat - az izgatottakat is és a nyugodtakat is-, hiszen barátai és vetélytársai voltak. Elvégre a négy lakott bolygón alig húsz ember értett a napvitorlázáshoz, és ezek most mind itt voltak, vagy az indítóvonalon, vagy a kísérőhajókon, 22 ezer mérföldnyire az Egyenlítő felett.

- Egyes hajó Gossamer, indulásra kész. - Kettes hajó Santa Maria, oké.

- Hármas hajó Napsugár, Sunbeam, oké.

- Négyes hajó Woomera, minden berendezés működik.

Merton elmosolyodott az űrhajózás korai napjaiból visszamaradt hagyományos kifejezésen. Vannak pillanatok, amikor jó felidézni azoknak árnyát, akik hajdan elsőként vágtak a csillagok felé vezető útnak.

- Ötös hajó Lebegyev, kész. - Hatos hajó Arachne, oké.

Most ő volt soron, utolsóként. Furcsa elgondolni, hogy kis fülkéjében kiejtett szavait legalább ötmilliárd ember hallja.

- Hetes hajó Diana, indulásra kész.

- A jelentéseket 1-tő17-ig tudomásul vesszük - mondta a személytelen hang a versenybírói hajóról.- Idő T mínusz egy perc.

Merton ezt már csak félfüllel hallotta, a tartókötélzet utolsó ellenőrzésébe kezdett. Az összes dinamóméterek mutatói egy helyben álltak, az óriási vitorla kifeszült, tükörfényes ragyogófelülete diadalmasan csillogott a napfényben.

Merton a súlytalanság állapotában lebegve úgy látta periszkópján, mintha vitorlája kitöltené az eget. Nem csoda, hiszen felülete ötvenmillió négyzetláb, és csaknem száz mérföld hosszú kötélzet rögzítette jachtjához. Ez több, mint az összes teadzsunkák vitorlafelülete, melyek valaha felhőként szálltak át a Kínai-tengeren, anyaga mégis kevesebb, mint néhány szappanbuboréké, mert a két négyzetmérföldnyi alumíniumfüsttel bevont műanyag hártya egész vastagsága csupán néhány milliomod inch.

- T mínusz tíz másodperc. Összes felvevőkamrák, indulás!

Elképzelni is nehéz valamit, ami ilyen finom és ekkora. És még nehezebb elképzelni, hogy ez a végtelenül finom, vékony tükör egyedül a napfény erejével kivontatja hajóját a Föld vonzásából.

- Öt, négy, három, kettő, egy, indulj!

Hét késpenge egyszerre vágta át a vékony köteleket, melyek a jachtokat a kiszolgáló anyahajókhoz rögzítették.

E pillanatig mind együtt keringtek, szigorú alakzatban a Föld körül, most a vitorlások majd szétszóródnak, mint a pitypang magvai a szélben, és az győz, amelyik elsőnek halad el a Hold mellett.

A Diana fedélzetén látszólag nem történt semmi, de Merton tudta, hogy bár semmit sem érez, a műszertábla mutatói szerint a gravitáció majdnem egyezred részével gyorsul. Egy rakétánál ez nevetségesen kis gyorsulás volna, de eddig még soha egyetlen napvitorlás sem érte el ezt. A Diana konstrukciója bevált, a nagy vitorla igazolta számításait. Így annyira felgyorsulhat, hogy két kör után a Föld körül eléri a szökési sebességet, és elindulhat a Hold felé, hátában a Nap teljes energiájával.

A Nap teljes energiája! Fanyar mosollyal gondolt vissza arra az időre, amikor lent a Földön az előadásain igyekezett megmagyarázni hallgatóságának a napenergiával való repülés lényegét. E régmúlt napokban csak így tudott pénzt szerezni tervei megvalósításához. Bár a Cosmodyne Corporation főkonstruktőre volt, és egész sor sikeres űrhajóval dicsekedhetett, ezért a hobbijáért a cég nem nagyon lelkesedett.

- Nyújtsák ki kezüket a Nap felé - mondta mindig. - Mit éreznek? Természetesen meleget. De a napfénynek nyomása is van, bár nem érzik, mert igen kicsi, a kéz felületén mindössze egymilliomod uncia. De kint az űrben ez a kis nyomás is jelentős lehet, hisz állandóan hat, óráról órára, napról napra, korlátlanul és ingyen, ellentétben a rakéták hajtóanyagával. Ha akarjuk, hasznosíthatjuk: vitorlákat készíthetőnk a napsugárzás felfogására.

Ekkor mindig feldobott a levegőbe a hallgatóság felé néhány négyzetyardnyi vitorlaanyagot. Az ezüstös hártya előbb gomolygott, mint a füst, majd szétnyílt, és a meleg légáramban felszállt a mennyezetre.

- Látják, milyen könnyű - folytatta előadását. - Egy négyzetmérföldnyi ilyen vitorla súlya mindössze egy tonna, és öt font sugárzási nyomást képes felfogni. A nyomás hatására elindul, és kötélzet segítségével vontathatjuk magunkat vele. Gyorsulása természetesen nem nagy, a gravitációnak alig egyezred része. Ez nem sok, de vizsgáljuk meg, mit is jelent. Azt jelenti, hogy az első másodpercben egyötöd inch távolságot tesz meg. Egy egészséges csiga, azt hiszem, ennél gyorsabban mozog. De egy perc elteltével már hatvan láb a megtett távolság, és óránként egy mérföld a sebesség. Ez már nem rossz, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az egyedüli hajtóerő a napfény. Egy óra múlva negyven mérföldre leszünk a kiindulási ponttól, és óránként nyolcvanmérföldes sebességgel haladunk. Kérem, ne felejtsék el, hogy az űrben nincs súrlódás, így ha valami egyszer elindul, örökké mozgásban marad. Meg fognak lepődni, ha közlöm, hogy az egyezred gravitációs gyorsulású vitorlásunk sebessége mennyi lesz egy nap elteltével. Majdnem kétezer mérföld óránként! Ha Föld körüli pályáról indul -egyébként természetesen onnan kell indulnia -, néhány nap alatt eléri a szökési sebességet. Egyetlen csepp üzemanyag nélkül. Tény, hogy végül sikerült meggyőznie hallgatóit és a Cosmodyne céget. Az utolsó húsz évben új sportág született. A milliárdosok sportjának nevezték és joggal, mert bár az utóbbi években a sajtó és televízió nagyrészt meghozta a fedezetet is, kezdetben ez nem így volt. Ezen a versenyen most négy kontinens és két világ méri össze tudását a történelem legnagyobb nézőközönsége előtt.

A Diana kitűnően indult. Ideje volt körülnézni, vajon mit csinálnak a többiek. Noha a vezérlőfülke és a kényes kötélzeti szerelvények közt lökhárítók feszültek, Merton semmit sem akart kockáztatni, ezért csak a periszkópját használta megfigyelésre.

Igen, ott lebegtek, mint különös ezüstvirágok az űr sötét hátterén. A legközelebbi, a dél-amerikai Santa Maria csak ötvenmérföldnyire volt tőle; hasonlított a kisfiúk sárkányához, de ennek a sárkánynak az oldala egy mérföld hosszú volt. Távolabb az asztrográdi egyetem máltai kereszt alakú Lebegyevje úszott, vitorlájának négy ága valószínűleg külön-külön is kormányozható. Viszont az Ausztrál-ázsiai Szövetség Woomera nevű hajója négy mérföld kerületű egyszerű ejtőernyő volt. Az Általános Űrhajózási Hivatal Arachne nevű vitorlása, nevéhez híven olyan volt, mint egy pókháló, a központból szétfutó robotorsókkal. Az Eurospace Corporation Gossamerje is hasonló felépítésű volt, csak kisebb, míg a Mars Köztársaság Napsugár Sunbeam nevű jachtja lapos gyűrű alakú vitorlával volt felszerelve, közepén félmérföldes lyukkal; ez a vitorla lassan forgott, és a centrifugális erőt is felhasználta, ami régi elgondolás volt, de eddig senki sem valósította meg. Merton biztosra vette, hogy a telepesek bajban lesznek a fordulóknál.

De addig még hat óra volt hátra, az első huszonnégy órás kör egynegyed része. Most, a verseny kezdetén, hátukban a napszéllel, távolodtak a Naptól. Ezen a szakaszon minél nagyobb előnyt kell szerezni, míg a Föld túloldalára nem érnek, ahonnan majd Nappal szemben kell hajózniuk.

Ideje az első ellenőrzésnek, gondolta Merton, bár semmi baj sem volt a navigációjával. Periszkópján keresztül gondosan végigvizsgálta vitorláját, különösen a kötélzet rögzítéseit. Az ezüstözetlen műanyag kötelek teljesen láthatatlanok lettek volna a fluoreszkáló festés nélkül, így viszont a színes, feszes vonalak több száz yard hosszan húzódtak a vitorláig. Minden kötélnek külön elektromos csörlőszerkezete volt, nem nagyobb, mint egy horgászorsó. A kis csörlők állandóan forogtak, hol beljebb vonták, hol kijjebb eresztették a köteleket az automata pilóta vezérlésére, hogy a vitorlát helyes szögben tartsák a Naphoz.

Gyönyörű látvány volt az óriási, rugalmas tükörfelületen a napfény játéka. A vitorla lassú, széles hullámokat vetett, és többszörösen visszaverte a nap képét, míg az a széléig nem ért. A hullámzás előrelátható és általában ártalmatlan volt, de azért Merton feszülten figyelte, mert a berezgés végzetes rángásokra vezethet, melyek darabokra téphetik a vitorlát.

Miután meggyőződött arról, hogy minden szabályos, periszkópján körbepillantott, és még egyszer megnézte versenytársai helyzetét. Minden úgy történt, ahogyan várta: a hajók kezdtek szétszóródni, és a gyengébb hatásfokúak lemaradtak. De az igazi próbára a földárnyékban kerül majd sor, amikor a manőverezés éppoly sokat számít, mint a sebesség.

Arra gondolt, hogy aludnia kellene egy keveset, bár ez különösnek tűnhet mindjárt a verseny kezdetén. A többi jachton ketten váltották egymást, de ő egyedül volt, és csak önmagára számíthatott. Csupán saját fizikai erőforrásaiban bízhatott, mint Joshua Slocum annak idején, az a másik magányos hajós, aki Spray nevű vitorlásán teljesen egyedül körülhajózta a Földet, és nyilván nem álmodta, hogy két évszázad múlva valaki - részben az ő példája nyomán - egyedül fog végigvitorlázni a Föld és a Hold közötti hosszú úton.

Merton mellére és lábára csatolta a tartószíjakat, homlokára illesztette az altató elektródákat, beállította az ébresztőt - három óra alvást engedélyezett magának -, és elnyújtózott.

Az elektronikus impulzusok gyengéd, hipnotikus lökéseket közöltek elülső homloklebenyével, csukott szeme előtt színek kavarogtak, és szélesedő hullámvonalakban távolodtak. Aztán belezuhant a semmibe...

Az ébresztő éles berregése riasztotta fel az álomtalan alvásból. Azonnal felébredt, és tekintete a műszertáblára szegeződött. Csak két órát aludt, de a gyorsulásmérő felett kigyúlt a piros lámpa. Csökkent az energia, a Diana vesztett sebességéből.

Első gondolata az volt, hogy talán a vitorlával történt valami, talán meghibásodtak a kötélszabályzók, és összesodródtak a kötelek. Gyorsan ellenőrizte a kötelek feszítésmérőit. Furcsa módon az egyik oldalon helyes értékeket mutattak, de a másikon a kötelek feszítése szemlátomást lassan csökkent.

Egyszerre megértette, hogy miről van szó. Periszkópján vizsgálni kezdte vitorlája szélét. Igen, ott a baj, és ennek csak egy oka lehet. Éles szélű óriási árnyék kúszott lassan a vitorla csillogó ezüstjére. Sötétség hullott a Dianára, mintha felhő takarná el előle a Napot. A sötétben, amely megfosztja a napsugaraktól, hajtóerő híján tehetetlenül fog sodródni az űrben.

Persze húszezer mérföldre a Földtől nincsenek felhők, az árnyék csak embertől származhat.

Merton mosolyogva irányította periszkópját a Nap felé, és beállította a fényszűrőket, hogy bele tudjon nézni az izzó korongba.

- A 4/a manőver - állapította meg. - Nézzük csak, ki játssza ezt ilyen kitűnően? Úgy tűnt, mintha óriási bolygó haladna el a Nap előtt: nagy fekete korong nyomult egyre beljebb a Nap tányérjába. Húsz mérfölddel előtte a Gossamer próbált előidézni mesterséges napfogyatkozást, kizárólag az ő tiszteletére.

Törvényes, megengedett manőver volt. Valamikor régen, a vízi vitorlásversenyeken is igyekeztek a versenyzők egymás elől kifogni a szelet. Ha sikerült, a versenytárs bénán lógó vitorlákkal lemaradt, és a hátrányt többé nem tudta behozni.

Merton nem adta meg magát ilyen könnyen; bőven volt ideje előzésre. A napvitorlázásnál lassan bontakoznak ki a fejlemények. A Gossamernek még legalább húsz perc kellett ahhoz, hogy teljesen elfedje előle a Napot, és vaksötétségbe borítsa. A Diana gyufásdoboz nagyságú, de ezer matematikust helyettesítő számítógépe egyetlen másodpercig mérlegelte a problémát, és azután rögtön közölte a megoldást. Ki kell nyitnia a 3-as és 4-es számú lapokat a vitorlán, míg az egész vitorla húsz fokkal el nem billen. Így a sugárzás nyomása kiviszi a Gossamer veszélyes árnyékából, vissza a teljes napsütésbe. Persze kár beavatkoznia az önműködő pilóta munkájába, amely a lehető leggyorsabb haladásra volt beprogramozva, de végül is ezért volt ő itt. Ez teszi a napvitorlázást sporttá a számítógépek csatája helyett.

Meglazította az 1-6-os számú köteleket, melyek mihelyt csökkent a feszültségük, mint az álmos kígyók, nyomban lassú lebegésbe kezdtek. Két mérföldre a kabintól a háromszögű vitorlalapok lomhán kinyíltak, és áteresztették a napfényt. De látszólag még hosszú ideig nem történt semmi. Nehéz megszokni a lassúságot az űrben, ahol minden akció hatása csak hosszú percek múlva mutatkozik. Végül Merton észrevette, hogy a vitorla a Nap felé billen, s a Gossamer árnyéka ártalmatlanul elhaladt mellette, és sötét kúpja elveszett az űrben.

Még jóval az árnyék eltűnése és a Nap korongjának teljes kivilágosodása előtt visszabillentette a vitorlát, és visszavitte a Dianát eredeti pályájára. Az új nyomaték most már kiviszi a veszélyzónából, csak nem szabad túlzásokba esnie és megzavarnia eredeti számításait a túlságosan nagy kerülővel. Ez a második, nehezen megtanulható szabály az űrben. Itt az esemény megindításakor rögtön gondolni kell a megszüntetésére is.

Nullahelyzetbe állította a riasztókészüléket, hogy készenlétben álljon a következő szükségállapotra, akár a természet, akár ember okozná, hiszen a Gossamer vagy egy másik vetélytárs ismét megpróbálkozhat ugyanezzel a trükkel. Közben elérkezett az étkezés ideje, bár nem volt különösen éhes. Az ember kevés energiát használ az űrben, és így könnyen megfeledkezik az étkezésről, de ez veszélyes lehet, mert baj esetén nincs elég tartalék energiája az elhárításához.

Kinyitotta az első élelmiszercsomagját, és nem valami nagy lelkesedéssel megszemlélte. Már a felirat a csomagoláson – ŰRÍNYENCFALATOK – elég volt ahhoz, hogy félretegye. Erősen kételkedett a felirat szerint garantált "morzsamentességben" is. A morzsák igen veszélyesek az űrben, még a meteoritoknál is veszélyesebbek: bejutnak a legvalószínűtlenebb helyekre, rövidzárlatokat okoznak, eldugaszolják a létfontosságú sugárhajtások útját, és még az állítólag hermetikus műszerek sincsenek biztonságban tőlük.

De azért a májas hurka, a csokoládé és az ananászpüré elég jó volt. Már főtt a kávé is a műanyag főzőn, amikor magányába betört a külvilág: az admirális hajójának rádióadója hívást kapcsolt hozzá.

- Dr. Merton, ha van egy kis ideje, Jeremy Blair szeretne néhány szót váltani önnel. Blair az egyik legjelentősebb kommentátor volt, aki már többször írt róla és munkájáról. Elháríthatta volna az interjút, de kedvelte Blairt, és pillanatnyilag valóban nem volt sok dolga.

- Kapcsolja, kérem-válaszolta.

- Halló, dr. Marton - hallatszott rögtön az újságíró hangja. - Örülök, hogy van egy kis ideje. Fogadja szerencsekívánataimat, úgy látom, hogy ön vezeti a mezőnyt.

- Ez még túl korai megállapitás-felelte Marton ravaszul.

- Mondja, doktor, miért vezeti egyedül a Dianát? Hiszen eddig senki sem tett ilyesmit!

- Nos, nem elég jó ok ez? Persze nem az egyetlen ok. - Kis szünetet tartott, és gondosan mérlegelte szavait. - Tudja, hogy a napvitorlás teljesítménye kritikus módon függ a tömegétől. Még egy ember és a felszerelése plusz ötszáz fontnyi tömeget jelent, és nagyon könnyen éppen ezen múlhat a győzelem.

- És teljesen biztos abban, hogy egyedül is elvezeti a Dianát?

- Eléggé biztos vagyok, hála az automatikus vezérlésnek, melyet magam terveztem. A dolgom csupán az ellenőrzés és a döntés.

- De két négyzetmérföld vitorlafelülete van. Lehetetlennek tűnik, hogy ezt egy ember egyedül kezelje.

Merton elnevette magát.

- Miért ne? A két négyzetmérföld vitorla húzóereje legfeljebb tíz font. Ennél többet húzok a kisujjammal is, ha szükséges.

- Nos, köszönöm, doktor, és jó szerencsét.

Miután az újságíró elköszönt, Merton kissé restelkedett önmaga előtt. Válasza csak egy része volt az igazságnak, és tudta, hogy Blair elég agyafúrt ahhoz, hogy kitalálja a teljes igazságot.

Annak, hogy egyedül indult, egyetlen oka volt. Negyven évig az emberek százaival, sőt ezreivel dolgozott együtt a világ legbonyolultabb járműveinek a tervezésén. Húsz évig vezette a csoportokat, és nézte, hogy alkotásai hogyan száguldanak az űrben a csillagok felé. (Bár örökre emlékezetes kudarcok is akadtak, ha nem is az ő hibájából.) Híres ember volt, és sikeres pályát futott be, de ő maga még sohasem tett semmit egyedül, mindig csak egy hadsereg egyik tagja volt.

Egyéni teljesítmény elérésére ez volt az utolsó lehetősége, és nem akarta megosztani senkivel. Újabb öt évig ismét nem lehet szó napvitorlázásról, mert a Nap nyugodt időszaka véget ér, és kezdődnek a Naprendszeren átzúgó sugárzási viharok. Amikor pedig ismét hajózni lehet e lenge, törékeny járműveken, már túl öreg lesz, ha ugyan máris nem az...

Az üres élelmiszeres tubusokat a szemétgyűjtőbe dobta, és ismét a periszkóphoz fordult. Először csak öt vitorlást látott, a Woomera nem volt sehol. Néhány perces keresés után sikerült megtalálnia a Lebegyev árnyékában. Elképzelte az ausztrál-ázsiaiak kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy kiszabadítsák hajójukat az árnyékból, és azon töprengett, hogyan kerülhettek bele. Úgy látszik, hogy a Lebegyev manőverezhetősége egészen rendkívüli. Rajta kell tartania szemét, bár pillanatnyilag jó messze van mögötte.

A Föld most erre már majdnem eltűnt, csak egy vékony, ragyogó körvonal maradt belőle, amely egyenletesen a Nap felé tartott. Az égő körön belül sötétlett a bolygó éjszakája, a nagyvárosok felvilland fényeivel, melyek itt-ott áttörtek a felhők résein. A korong sötétsége már a Tejút jó részét kioltotta, és várható volt, hogy hamarosan beleharap a Napba is.

Fénye máris halványodott. A földárnyékba sikló Diana vitorláján a sok ezer mérföld távolságból ráhulló sok-sok napnyugta bíbor derengése csillogott. A Nap lebukott a láthatatlan horizonton, néhány perc alatt beállt az éj.

Merton visszanézett a Föld körül megtett negyed pályára, és figyelte a többi vitorlás fénylő pontjainak kihunyását, amint követték őt a rövid éjszakába. A Nap egy óra múlva ismét előbukkan a Föld nagy fekete tányérja mögül, és addig tehetetlenül, energia nélkül kell kitartaniuk.

Bekapcsolta külső reflektorát, megkereste fényénél a sötét vitorlát, amely már ráncosodni kezdett. A kötelek meglazultak, fel kellett tekernie őket, nehogy összegubancolódjanak. Minderre számított, s minden a terv szerint ment.

Ötvenmérföldnyire mögötte azonban az Arachne és a Santa Marta nem voltak ilyen szerencsések. Merton a rádió riadójelzéseiből értesült nehéz helyzetükről.

- Kettes és hatos számú hajó, itt az Ellenőrzés beszél. Összetartó pályán futnak, 65 perc múlva összeütköznek. Kérnek segítséget?

Hosszú szünet következett, a két hajó személyzete emésztette a rossz hírt. Merton azon gondolkodott, hogy kinek a hibája okozhatta ezt a helyzetet. Talán egyikük árnyékolni akarta a másikat, de közben földárnyékba kerültek, most pedig már nem tehetnek semmit: lassan, de elkerülhetetlenül konvergálnak, és a sötétben egytized foknyit sem tudnak változtatni pályájukon.

Igaz, hogy van még 65 percük; addig kikerülnek a földárnyékból, és ha vitorláik elég napenergiát kapnak, lehet némi esélyük az összeütközés elkerülésére. Most valószínűleg lázasan számolnak az Arachnén is, a Santa Martán is.

Az Arachne válaszolt először. Azt, amit Merton várt:

- Hatos számú hajó az Ellenőrzéshez. Nincs szükségünk segítségre, köszönjük. Kimászunk a csávából.

Vajon sikerül-e? - töprengett Merton. Mindenesetre érdekes lesz megfigyelni. Közeledik tehát a verseny első drámai fordulata, pontosan az alvó Föld éjfélvonala felett.

A következő órában Merton figyelmét vitorlája kötötte le, és így nem maradt ideje, hogy az Arachnéval és a Santa Martával törődjön. A sötétben nehéz volt szemmel tartani a keskeny reflektornyaláb és a távoli Hold gyenge fényénél az ötvenmillió négyzetláb felületet. Már túl volt a Föld kerülete felén, és most az egész hatalmas felületet élével a Nap felé kell állítania. A következő 12-14 órában a vitorla csak hátráltatná, hiszen szemben lesz a Nappal, és a napsugarak visszafelé hajtanák. Kár, hogy nem lehet a vitorlát teljesen összegöngyölni, míg újra használhatja, de ezt eddig nem sikerült megoldani. Messze alatta, a Föld szélén, megjelentek a hajnal első halvány jelei. Tíz perc múlva felkel a Nap, és sugarai első érintésére életre kelnek a vitorlások. Ez lesz az Arachne és a Santa Maria, de mindannyink első válságos próbája.

Merton a periszkópján megkereste a csillagok hátterén a sötétben sodródó két foltot. Már nagyon közel voltak egymáshoz, talán három mérföldre. Ha ügyesek, hajszál híján még elkerülhetik az összeütközést.

A hajnal hirtelen robbanva töri fel a Föld peremén, a Nap kiemelkedett a Csendes-óceánból. A vitorla és a kötelek bíbor-, arany-, majd fehér színben tündököltek. A dinamométerek mutatói alig észrevehetően elhagyták nullahelyzetűket. A Diana még majdnem súlytalan volt, gyorsulása a gravitáció néhány milliomodrésze volt csupán, miután vitorlája élével állt a Naphoz.

Az Arachne és a Santa Marta kétségbeesetten igyekezett aktivizálni a vitorlafelületeket. Alig kétmérföldnyire voltak egymástól, amikor vitorláik, mint a csillogó felhők, kezdtek kibomlani a napsugarak nyomására. A Földön minden képernyőn a dráma kifejlését figyelték, melynek kimenetelét még most, az utolsó percben sem lehetett előre látni.

A két vetélytárs makacs volt. Bármelyik levághatta volna kötélzete egy részét, hogy vitorlája részleges feladásával utat adjon a másiknak, de túl sok millió, túl nagy öntudat és hírnév forgott kockán. És így, lágyan, mint hópelyhek a téli éjszakában, a két vitorla, a négyszögű sárkány és a kerek pókháló egymásba olvadt, köteleik álomszerű lassúsággal összefonódtak. Merton, aki maga is a kötélzetével volt elfoglalva, alig tudta szemét levenni a hangtalan, lassú katasztrófáról.

Több mint tíz percig tartott, míg a fénylő, kavargó felhők egyetlen szétbonthatatlan gubanccá bogozódtak, majd a kabinok leszakadtak róluk, és egymástól alig száz yard távolságban elindultak külön útjaikon. A mentőhajók rakétavillanások közepette siettek segítségükre, és felvették őket fedélzetükre.

Öten maradtunk - gondolta Merton. Sajnálta a pórul járt versenyzőket, akik ilyen tökéletesen kiiktatták egymást és önmagukat a versenyből, alig néhány órával az indulás után; de fiatalok még, majd indulhatnak új versenyeken.

Néhány percen belül már csak négyen maradtak. Merton kezdettől fogva kétkedve szemlélte a Napsugár Sunbeam lassú forgását, és kétségei most beigazolódtak.

A marsbeliek hajója képtelen volt felvenni a kellő irányt, a forgás túlságosan stabilizálta. Nagy gyűrűvitorlája szemben állt a nappal, ahelyett, hogy éllel állt volna hozzá, és most szinte maximális gyorsulással haladt visszafelé, amerről jött.

Ez a legdühítőbb, ami egy hajóssal történhet; rosszabb, mint az összeütközés, mert csak magának tehet szemrehányást. De senki sem fogja nagyon sajnálni a kudarcot vallott telepeseket, akik kissé túl hangosan döngették mellüket a verseny előtt. Sorsukat költői igazságszolgáltatásnak fogják tekinteni. Persze azért nem lehet teljesen "leírni" a Napsugár Sunbeam jachtot, mert még felfuthat a hátralevő félmillió mérföldes távon.

Még néhány baleset - gondolta Merton -, és egyedül fejezheti be a versenyt. Megesett már ilyesmi.

De a következő tizenkét óra, míg a Föld újból telivé lett, különösebb esemény nélkül telt el. Míg a kisded raj pályája energia nélküli felén futott, nem sok tennivaló akadt, de Merton kihasználta ezt az időt is: aludt néhány órát, kétszer étkezett, feljegyzéseket irt fedélzeti naplójába, és több rádióinterjút is adott. Néha, bár ritkán, beszélgetett a többi vitorlázóval, üdvözölték egymást, és tréfálkoztak, többnyire azonban csak élvezte a súlytalan lebegést, túl minden földi gondon, jobb hangulatban, mint bármikor az utóbbi években. Ura volt sorsának, már amennyire ez az űrben lehetséges, kis hajóján, melyre oly sok szakértelmet és szeretetet pazarolt, hogy szinte lénye részének érezte.

Az újabb baleset akkor következett be, amikor túljutottak a Nap és a Föld közti pályán, és most már energiával haladtak. Merton elfordította vitorláját, hogy felfogja a hajtó napsugarakat, és figyelte, ahogyan az kifeszül. Hajója felgyorsult a mikrogravitációs értékről, de tudta, hogy a legnagyobb gyorsulást csak órák múlva éri el.

Viszont a Gossamer nem tudta átvészelni az energiaátvétel mindig kritikus pillanatát. A lehalkított rádióban Blair hangja szólalt meg:

- A Gossamer berezgett.

Merton a periszkóphoz sietett, de nem látott semmi rendellenességet a Gossamer nagy körvitorláján, melyet nehéz is volt megfigyelni, mert élét mutatta feléje. Így csak vékony ellipszisnek látta; később már észrevette, hogy lassú, de csillapíthatatlan lengésekkel ide-oda hajladozik. Ha nem tudják megszüntetni e rezgéseket a kötelek jól időzített, érzékeny manipulációjával, a vitorla darabokra szakadhat.

A Gossamer személyzete meg is tett minden tőle telhetőt, és húsz perccel később már-már sikerült nekik, amikor a vitorla közepe megrepedt. A sugárzás nyomása lassan tágította a repedést, amely úgy futott végig a vitorlán, mint füst száll fel a rőzsetűzből. Negyedóra múlva csak a tartóküllők erezete maradt a vitorlából. Rakéták lobbantak, egy mentőhajó felvette a Gossamer csónakját és lehangolt utasait.

- Kezdünk egyedül maradni idefenn, nem gondolod? - kérdezte egy társalgó hang a pilótarádión.

- De nem ti, Dmitrij - vágta rá Merton hasonló hangnemben. - Ott a hátul kullogók közt van még társaságotok. Én vagyok egyedül, az élen.

Ez nem volt hiú dicsekvés. A Diana már háromszáz mérfölddel járt versenytársai előtt, és a következő órákban előnye várhatólag még nagyobb mértékben fog növekedni.

Dmitrij Markov vidám csettintéssel válaszolt a Lebegyevről. Egyáltalán nem úgy hangzik, mintha belenyugodott volna a vereségbe - gondolta Merton.

- Emlékszel a teknős és a nyúl meséjére? - kérdezte az orosz. - A következő negyedmillió mérföldön még sok minden történhet.

De sokkal hamarabb történt valami. Amikor befejezték első körüket a Föld körül, és visszajutottak az indítási vonalra, de az időközben felvett napenergia nyomásától néhány ezer mérfölddel magasabban, Merton gondosan ellenőrizte a többi hajó helyzetét, és adataikat betáplálta számítógépébe. A Woomera adatai olyan hihetetlenek voltak, hogy azonnal újra ellenőrizte. Kétkedésnek nem volt helye.

Az ausztrál-ázsiaiak elképesztő sebességgel száguldottak. Ilyen gyorsulása nem lehet egyetlen napvitorlásnak sem, hacsak...

Egy gyors pillantás a periszkópra megadta a választ. A Woomera minimális tömegűre csökkentett kötélzete elszakadt, és a vitorla, amely még megtartotta eredeti alakját, egyedül repült előre, mint egy zsebkendő a szélben. Két órával később, alig húszmérföldnyire ellebbent mellette, de az ausztrál-ázsiaiak még jóval előbb csatlakoztak a kiesettek növekvő társaságához a parancsnoki hajó fedélzetén.

Ketten maradtak tehát: a Diana és a Lebegyev, mert bár a marsbeliek nem adták fel a versenyt, ezer mérfölddel lemaradtak, és már nem számítottak komoly ellenfélnek. Egyébként azt sem igen tudta elképzelni, hogy akár a Lebegyev is utolérje a Dianát, ennek ellenére egyre kényelmetlenebb érzés fogta el, amikor a második körre, a napfogyatkozásra és a Nappal szembeni hosszú, lassú pályarészre gondolt.

Ismerte az orosz repülőket és tervezőket. Tudta, hogy már húsz éve szeretnék megnyerni ezt a versenyt, ami végeredményben méltányos is lenne, elvégre a napfény nyomását Pjotr Nyikolajevics Lebegyev fedezte fel még a XX. század elején. De még egyszer sem sikerült győzniük. Sohasem fogják feladni a próbálkozást. Dmitrij készül valamire, és ez minden bizonnyal látványos lesz.

Eközben a parancsnoki hajón, ezer mérfölddel a vitorlások mögött. Van Stratten admirális rosszkedvűen olvasta a rádiógramot, amely több mint százmillió mérföld távolságból, az izzó napfelület felett keringő obszervatóriumból jött, és a lehető legrosszabb hírt hozta.

Az admirális - ez egyébként csupán tiszteletbeli címe volt, különben a Harvard Egyetemen tanított asztrofizikát - tulajdonképpen számított is erre. Ilyen késői időpontban eddig még sohasem kezdték a versenyt; most különféle akadályok merültek fel, úgyhogy végül is a szerencsére kellett bízniuk a dolog kimenetelét. De íme, nincs szerencséjük, a versenyt kénytelenek lesznek leállítani.

Mélyen a Nap felszíne alatt irdatlan energiák halmozódtak fel. Bármely pillanatban milliónyi hidrogénbomba energiája szabadulhat fel egy borzalmas napkitörésben; a Föld méretét sokszorosan meghaladó tűzgolyó robban ki a Napból óránként több millió mérföldnyi sebességgel.

Lehetséges persze, hogy az elektromos töltésű gázfelhő elkerüli a Földet, de ha nem, úgy egy nap alatt ideér. Az űrhajókat védi páncélzatuk és hatalmas erejű mágneses ernyőjük, de a papírvékony vitorlások védtelenek a veszéllyel szemben. Le kell állítani a versenyt, és haza kell vinni a versenyzőket.

John Merton egyelőre mit sem tudott erről, és megkezdte a második kört a Föld körül. Ha minden jól megy, neki is, az oroszoknak is ez lesz az utolsó kör. Sok ezer mérfölddel magasabbra jutottak a napenergia segítségével, elszakadhatnak a Földtől, és megindulhatnak a Hold felé.

Most már valóban csak ketten maradtak, a Napsugár Sunbeam feladta a versenyt, miután még százezer mérföldön át hősiesen küzdött forgó vitorlájával.

Merton nem volt fáradt; evett, és jól aludt, és a Diana csodálatosan beváltotta minden várakozását, pompásan működött. Az automata pilóta, mint egy buzgó kis pák, hol itt, hol ott feszítette a kötélzetet, és pontosabban igazította a nagy vitorlát a Naphoz, mint egy ember. Igaz, hogy ez ideig már sok száz mikrometeorit lyukasztotta át a két négyzetmérföldnyi vékony hártyát, de a gombostűfejnyi lyukak nem csökkentették a vontatás erejét.

Csak két dolog aggasztotta. A 8-as számú kötelet nem lehetett szabályozni. A csörlő egyszerre csak felmondta a szolgálatot, csapágyai beszorultak a vákuum hatására. Ilyesmi a sokéves űrkonstrukciós tapasztalatok ellenére is előfordult még néha. Ezt a kötelet tehát nem tudja sem meghosszabbítani, sem megrövidíteni, és így kénytelen lesz helyette a többivel manőverezni. Szerencsére a nehezén túl van, a továbbiakban a Nap mögötte lesz, s a napszél előreröpíti. Mint ahogy hajdan a tengerészek mondogatták: könnyű hajózni, ha a szél a hátunkat fújja.

Másik gondja az egyelőre még háromszáz mérfölddel mögötte levő Lebegyev volt. Az orosz hajó nagy manőverező képességről tett tanúságot, a központi vitorla négy oldalán elhelyezett, külön-külön mozgatható négy lapvitorlával bámulatos pontossággal hajtotta végre az összes műveletet a Föld körüli körpályán. De ennek fejében sebessége kisebb.

Talán az előttük álló egyenes pályán Merton megtarthatja előnyét. De nem lehet biztos a győzelemben mindaddig - három vagy négy nap is beletelik ebbe -, míg meg nem kerüli a Hold túlsó oldalát.

A Föld körüli második kör végén Markov előállott a várt meglepetéssel.

- Hallo, John - szólalt meg színlelt közömbösséggel a fedélközi rádióadón. - Szeretném, ha néznéd, ami most következik. Érdekes lesz.

Merton a periszkóphoz tornászta magát, és maximális nagyításra állította be. A látómezőben a Lebegyev máltai keresztje csillogott; a kis, de tiszta képen látta, hogy levált a kereszt négy ága, összes kötelével és tartozékával együtt, és elsodródott az űrbe.

Markov most, a szökési sebesség elérése előtt, amikor már nem kellett a Föld körül türelmesen kullogni s újabb és újabb nyomatékot nyerni a körökben, kidobott minden felesleges terhet. Ezután a Lebegyev jóformán kormányozhatatlan lesz ugyan, de miután a művészies navigációkon túljutott, ez nem sokat számít. Azt tette, amit a régi vitorlázók, amikor egyenes pályán, biztos hátszéllel kidobták az evezőket, a tartógerendákat és minden nélkülözhető terhet.

- Gratulálok, Dmitrij - szólt át Merton. - Kitűnő ötlet. De mit használ? Most már nem érhetsz utol.

- Ez még nem minden - felelte az orosz. - Egy régi orosz mesében a szán hajtója koncot dob ki az üldöző farkasoknak, hogy ő megmeneküljön. Érted?

Merton megértette. Az utolsó szakaszon Dmitrij kiteszi másodpilótáját, akire már nincs szüksége, hogy vele is csökkenjen a Lebegyev tömege.

- Alekszej nem lesz nagyon boldog - mondta Merton. - Ezenkívül ez szabályellenes is.

- Alekszej nem valamí boldog, ez igaz, de én vagyok a kapitány. Tíz percig vár, akkor felszedi az admirális. A szabályzat nem mond semmit a személyzet létszámáról, ezt tudnod kell.

Merton nem válaszolt. Számításokba merült, figyelembe véve mindent, amit a Lebegyev konstrukciójáról tudott.

A számítások valóban azt mutatták, hogy a verseny kimenetele kétes, a Lebegyev utolérheti a Holdig.

De a verseny sorsa már eldőlt, kilencvenkétmillió mérfölddel távolabb.

/folytatás az Irodalmi adattár 4-ben/

 

 
Standard idő
 
******

,, Ha emlékszünk arra, hogy ősi rokoni kapcsolatunk van a bennünket körülvevő világegyetemmel, akkor Hajnalhozókká válhatunk, tudatosan teremthetünk új valóságot, egy új Földet, s ehhez minden földönkívüli segítséget megkapunk.
Az ember galaktikus magánya véget ért. ’’

 

- Barbara Marciniak

 

 

 
A Leonida-meteorraj éneke :)
 
Észlelt jelek száma /látogatók/
Indulás: 2005-08-04
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre